0
0
Sokáig úgy beszéltünk a környezeti válságról, mintha az kizárólag a természet problémája lenne. Mintha „ott kint” romlott volna el valami, amit majd technológiával, szabályozással vagy tudatosabb fogyasztással helyre lehet hozni.
Az ökopszichológia számomra ott kezd érdekessé válni, amikor ezt a nézőpontot megfordítja.
Azt mondja: nem a természet beteg, hanem az ember kapcsolata vele.
És ez a kapcsolat pontosan ugyanolyan, mint az önmagunkhoz fűződő viszonyunk.
Ha kizsákmányoljuk magunkat, ha nem figyelünk a határainkra, ha állandó teljesítménykényszerben élünk, akkor kívül sem fogunk másképp működni. Csak nagyobb léptékben.
Az ember nem kívül áll a természeten.
A testünk biológia.
Az idegrendszerünk élő rendszer.
Az érzelmeink nem „lelki sallangok”, hanem visszajelzések.
Amikor ezekkel nem vagyunk kapcsolatban, akkor jön létre az a furcsa helyzet, hogy meg akarjuk menteni a bolygót – miközben saját magunkkal hadban állunk.
Az ökopszichológia számomra ezért nem zöld ideológia, hanem kapcsolati kérdés.
És minden kapcsolat belül kezdődik.
Amint bent, úgy kint.
